Törökszentmiklóson szálltál fel a vonatra. Velem szemben foglaltál helyet és nyomban szeretni is kezdtél, miközben néztél az ablakon át és sietve integettél kifelé. Az utóbbi időben ekkor láttalak a legfeltűnőbben szeretni. Annyira sugárzóan és édesen, ahogyan csak te tudsz. A szeretet teljesen megszépít és annyira kivirulsz tőle, mint az ég alja egy kiadós, késő tavaszi zápor után. Azokban a pillanatokban annyira kortalan vagy, talán csak egy fiatal kislányra hasonlítasz egy cseppet, aki zavarba ejtően keveset tud a világ és az élet mechanikájának fáradtan nyeszergő működőséről.
Csak néztelek és nem akartam hozzád szólni, nem akartam, hogy hozzám szólj. Csak ezt a látványt és a levegőnek azt a szeretettel töltött halovány kis rezgéseit szeretem volna a lehető legteljesebben átérezni, amik olyan fokon álltak ebben a pillanatban, hogy egy erre megalkotott műszer, már ha létezne ilyen, az emberi érzelmek hőfokát kimutató szerkezet, az sípolva kiakadna és talán, még egy kis piros lámpa villogása is figyelmeztetne a túltöltődésre. Figyeltelek és hagytam, hogy tudattalanul, de annál nagyobb energiákkal melegítsd a szívem. Ez az egész esemény nem volt több tíz tizenkét másodpercnél. Pont annyira felemelő volt, mint amennyire lelombozó. Mert ennek az egész folyamatnak egyszer egy éles vágással menthetetlenül vége szakad. Mi pedig lassan felbomlunk két fadobozban a föld alatt.
De nekem már megérte, minden botlásom és félregombolt ingem, mert egyszer, valamikor láttam valakit ilyen intenzitással és a külvilág számára is ennyire látható odaadással szeretni.
Egy olyan valakit, aki talán hozzám is tartozik egy kicsit.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése